2000 februárjának első napjaiban sokan küzdöttek a könnyeikkel, amikor megpillantották a Tiszát. Megrendítő volt a Nagybánya melletti Aurul bányavállalat cianidos szennyvizétől megmérgezett, haláltusájukat vívó halak és a sodródó tetemek látványa.

Bármennyire igyekeztek is bagatellizálni a felelősök a történteket, a pusztulás, amely a Lápos folyótól a Szamoson, Tiszán és Dunán át egészen a Fekete-tengerig terjedt, ökológiai katasztrófa volt. Tragédia, amelyben a Tisza élővilága szenvedte el a legnagyobb veszteségeket.

A pusztítás

Az első jelentések hihetetlen mértékű, százszázalékos pusztulásról szóltak, ugyanis a hírcsatornák a vízben lebegő planktonszervezetekre vonatkozó megállapítást az élővilág egészére általánosították. Szerencsére a valóság távol állt ettől, ám ezt akkor még nem lehetett tudni, mert a folyó fölső szakaszát jégtakaró fedte. A mért cianidkoncentrációk és a Tokaj alatti jégmentes szakaszon megjelenő tetemek alapján kezdetben a halas szakemberek is nagyobb veszteséget becsültek, de a téli hidegnek, a medermorfológiai és vízrajzi adottságoknak köszönhetően végül kisebb lett a veszteség, mint amilyentől tartani lehetett.
Halaink többsége télen pihenőre húzódik, „elvermel” a meder gödreibe, „kútjaiba”. Ezeket +4 Celsius fokos hőmérsékletű víz tölti ki, mert az ilyen hőfokú víznek legnagyobb a sűrűsége. Mivel az érkező 0 fok körüli cianidos ár sűrűsége ennél kisebb volt, nem hatolt le a gödrök mélyére, így az ott telelő halak, akárcsak a tiszavirág mederfenékbe fúródott lárvái, nagyrészt megmenekültek a pusztulástól. Hasonlóképpen élték túl a veszedelmet a védett vágócsíkok és törpecsíkok. Ezek a nyúlánk fenéklakó halak tulajdonképpen a ragadozók elől bújva ássák be magukat a laza aljzatba, de most a mérgezéstől is megóvta őket ez a szokásuk.

A védett törpecsík

Túlélték a katasztrófát azok a halak is, amelyek a cianidos ár elől lefelé menekültek a folyón, majd a betorkolló vízfolyásokhoz érve és azokba behúzódva menedékre leltek. Szemtanúk mondják, hogy a Sajó torkolata szinte megduzzadt a Tiszából felúszó halak tömegétől. Az összeverődött halrajok felszín közeli, összehangolt mozgása a partról is követhető volt.
A különböző túlélési lehetőségek dacára összesen 130 tonna haltetemet szedtek össze a folyóból. A halak többsége ugyanis nem jutott el a mellékfolyókba, és a sekélyebb telelőhelyek sem nyújtottak megfelelő védelmet. Vizük keveredett a mérgező cianidokkal, így a vermelő halak körében is jelentős volt a veszteség. Mellettük főként a télen is aktívan mozgó, táplálkozó halak estek áldozatul. Méret tekintetében kiemelkedtek közülük a nagy termetű busák, de fájóbb, hogy őshonos ragadozóink, így a süllők, harcsák, balinok és csukák körében is nagy volt a pusztulás.

Értékes halunk a süllô

Elsodródó apróságok

Végül szólnunk kell azokról az „apróságokról”, küszök, domolykók, márnák, paducok, keszegek ivadékairól, amelyeket senki sem vett számba, mert elsodródtak a mélyben. Csak utólag derült ki, milyen nagymértékben csökkent például a hidegkedvelő, ezért télen különösen aktív menyhalnak vagy a kisragadozó sügérnek az állománya. Védett halaink sorából a példányonként 10 ezer forint eszmei értéket képviselő halványfoltú küllő és selymes durbincs, a fokozottan védettek közül a 100 ezer forint eszmei értékű magyar bucó és német bucó állománya szenvedett súlyos veszteségeket.

A fokozottan védett magyar bucó
(Dr. Harka Ákos felvételei)

A katasztrófa idején az egész ország nagy együttérzéssel és segítőkészséggel fordult Tisza mente felé. A folyó halasítására adománygyűjtések kezdődtek, a kárfelmérés, a rehabilitáció és a kártalanítás ügyének szervezésére miniszteri és kormánybiztost neveztek ki. Számos részletkérdésben sikerült is eredményeket felmutatni, de igazán átfogó, távlatokat nyitó terv nem született a veszteségek pótlására. Talán a hajdani fokgazdálkodás újjáélesztése lehetett volna ilyen, amelynek lényege a tavaszi áradások vizének a mentesített ártér tározóiba történő kivezetése és ottani visszatartása, valamint e vizek halszaporító-ivadéknevelő rendszerként való működtetése. A javaslatra azonban se akkor, se később, az új Vásárhelyi-terv szükségtározóinak a tervezésénél nem mutatkozott fogadókészség, így megrekedt az ötlet szintjén.
Elsőbbséget a látványos, gyorsan végrehajtható beavatkozások élveztek. Így például a Balatonról ideiglenesen áthoztak a Tiszára egy úszó süllőkeltetőt, majd több alkalommal is ivadékokat helyeztek ki és anyahalakat telepítettek a folyóba. A helyzet javításához nyilván hozzájárultak ezek az akciók, alapvető változást azonban nem hozhattak, hiszen több száz kilométeres folyószakasz károsodott.

Natura sanat

Szerencsére a természet segített: 2001-ben a tartós tavaszi áradásnak és a korán érkezett, szokatlanul meleg időjárásnak köszönhetően minden várakozást felülmúlóan sikeres volt a halak szaporodása. Megértük azt, ami az 1700-as évek krónikájában olvasható: a parti sekély vízből alig lehetett meríteni egy vödör vizet úgy, hogy halivadék ne legyen benne. A békés halak ivadékainak bősége a ragadozók fejlődését is meggyorsította: 2001 őszén az egynyaras süllők testhossza például 20, testtömege 70 százalékkal múlta fölül a korábbi évjáratokét.
A rövid életciklusú, mindössze 3–4 év élettartamú fajok állománya viszonylag gyorsan elérte a katasztrófa előtti szintet, s napjainkra már a hosszabb életű fajok populációi is regenerálódtak. Ismét jól fogható a menyhal, és magyar bucó is szép számmal található a folyóban. A halászati és horgászati jelentőséggel bíró fajok állománynagysága is a katasztrófa előtti szint körül mozog, s korösszetételük is megfelelő. Igazolódott a latin mondás: natura sanat. A természet gyógyít.
Eddig szinte csak a halakról esett szó, pedig egyedszám és össztömeg tekintetében egyaránt aránylag kis részét adják a folyó teljes élővilágának. Ám abból a speciális helyzetből adódóan, hogy a vízi táplálékpiramis csúcsán helyezkednek el, bizonyos fokú indikátorszerepet tulajdoníthatunk nekik. Ahol a halállomány állapota megnyugtató, ott nemcsak az általuk közvetlenül fogyasztott élőlények szintjén, hanem az alsóbb szinteken is rendben mennek a dolgok. Elmondhatjuk tehát: a Tisza meggyógyult, kiheverte napjainkra a tíz éve végbement katasztrófát.

Veszélyforrások

Bár a környezeti katasztrófáért felelős Aurul vállalat időközben megszűnt, veszélyek továbbra is fenyegetik folyóinkat. A Verespatakra tervezett nemesfémtermelést például, amely a nagybányaihoz hasonló cianidos eljárással működne, még mindig nem vetették el végérvényesen. Megnyugtató, hogy nálunk már törvény tiltja ezt a környezetszennyező technológiát, de mielőbb el kell érni, hogy Unió-szerte így legyen.
További gond, hogy a Tisza keleti vízgyűjtőjén rengeteg a felhagyott bánya, meddőhányó, használaton kívüli zagytározó. Elszivárgó csurgalékvizük folyamatosan szennyezi a környezetet, a nagy esőzések és árvizek pedig nehézfémeket tartalmazó üledékeket moshatnak be a vízfolyásokba. De van mit seperni saját házunk táján is, hiszen szennyvizeink túlnyomó része még ma sincs kellő mértékben tisztítva, s a folyópartokon bőséggel találni hazai szemetet is. Nem tétlenkedhetünk tehát, mert rengeteg a tennivaló. Megnyugtató, hogy már nem a gyógyítás, hanem a megelőzés érdekében.

Dr. Harka Ákos

Forrás: Halászat, 2010. nyár
2010-08-26 10:54:23

Kapcsolódó képek